A 91 éves lelkiatyát nem könnyű utolérni. Vagy misézik, vagy gyóntat, vagy éppen interjút ad. Párkányi lakásában azonban szakít ránk is időt, nem azért, mert szeret reflektorfényben lenni, csupán azért, hogy ezt a lehetőséget is kihasználja a tanításra. Amikor a lakásba beléptem, szemem rögtön megakadt a vitrinben elhelyezett számtalan kitüntetésen. Számolja még? – tettem fel rögtön a kérdést. „Nem igazán, de tényleg sokat kaptam. Nem tudom, melyik volt számomra a legkedvesebb, mindegyiket nagy örömmel vettem át. Úgy érzem, hogy ezt a kitüntetést sem csak pedagógusként kaptam, hanem a papi munkám elismeréseként is” – mondja.
Laci bácsi 12 évig működött szlovák terülten, de sosem kényszerült arra, hogy feladja nemzetiségét. „Nem tartom sem a magyart nagyobbnak a szlováknál, sem a szlovákot a magyarnál. Egyenrangú állampolgárnak érzem magam, aki itt akarja jól érezni magát. Tisztelem a más nemzetiségűeket, vallásúakat, de azt nem tudom elfogadni, ha bárki feladja hitét, nemzetiségét. Hogyan várhatnám én azt egy szlováktól, hogy megbízzon bennem, ha azt látja, hogy feladtam még a nemzetiségemet is? A megalkuvó magyarokat még a szlovákok sem becsülik” – állapítja meg bölcsen Laci bácsi, aki egészen biztosan tudja, miről beszél. Akkor is ezt vallotta, amikor a deportált magyarok után indult az ismeretlenbe és felkutatta honfitársait, hogy legalább némi vigaszt nyújtson nekik. Ekkora áldozatra csak az őszinte hit és szeretet képes. „Nem tartom magam hősnek, egyszerűen csak a munkámat végeztem örömmel, szeretettel. Ma is ezt teszem, mert az emberek nagyon várják a jó szót, biztatást. Voltak erőt próbáló pillanatok az életemben, de megráztam magam és tovább mentem” – mondja a 91 éves lelkiatya, aki még ma is szeret vezetni, vasárnap két miséje is van, elsőáldozásra, bérmálkozásra készíti fel a gyerekeket, fiatalokat. „Igyekeztem mindig rendes embereket nevelni belőlük, akik pénzért, jólétért nem tagadják meg a legfontosabbat, hitüket és nemzetiségüket. Szükség van okos és jó emberekre! Nem lehet az életben a gyűlöletre, a bosszúállásra építeni, csakis a szeretet vihet előre” – vallja, majd rátérünk néhány aktuális kérdésre is. Ilyen például az iskolák bezárása. „Nagyon meglátszik egy falun, ha nincs iskolája, pedagógusa. Olyan ez, mintha elindulnék Pozsonyba, de sehol nem lenne útjelző tábla. Lehet, hogy elérnék a célba, de mindenképpen nagyon sokáig tartana az út. Az ideális az lenne, ha a pedagógus a pappal együtt tudna foglalkozni a gyerekekkel” – tanácsolja.
Laci bácsival mindenről lehet beszélni, Da Vinci kódjáról, az Európai Unióról, bármiről. De mindent áthat a hit és az életbölcsesség, amivel a 91 éves, fiatalos pap rendelkezik. Ezért nehéz akár egy sort is írni róla, mert akármilyen jó írás születne Burián László nyugalmazott ebedi esperes-plébánosról, az mind üres fecsegésként hatna. Laci bácsit személyesen kell ismerni! Egy biztos, ha tökéletlenek is a fenti sorok, eddig talán még sosem fordult elő, hogy a cikk írása közben, míg a beszélgetésre visszagondoltam, ennyire áthatott volna a jóleső érzés és az öröm, hogy 91 év nehéz életút után nem egy megtört, életunt emberre, hanem egy gerinces, szerető és örömtől sugárzó papra találtam. Laci bácsinak ezúton is gratulálunk, jó egészséget és Isten áldását kívánjuk!
Czigler MĂłnika