 Hamarosan itt a nyár, a szünidő, az üdülés, a kirándulás a kempingezés ideje. A cserkészek számára pedig a táborozásé. Egy csörgedező kispatak partja melletti tisztáson tábortűz fénye villan fel, cserkészek ülnek körülötte. Engedjék meg, hogy meghívjam Önöket közéjük és elmeséljem egy öregcserkész első táborozási élményét.
Már kisiskolás koromban vágyódtam arra, hogy cserkész legyek, és nyáron cserkésztáborba menjek. Még inkább vágyódtam, miután édesanyám elengedett a bátyámmal Gödöllőre, a nagy nemzetközi cserkésztáborba, a Jamboryt meglátogatni. Így mikor elsős gimnazista lettem, Érsekújvárott, ahol a gimnáziumnak volt cserkészcsapata, mindjárt be is iratkoztam és a szünidőben már el is mentem két hétre táborozni. Nagyon szép helyen voltunk. Repište és Banská Štiavnica között egy kis patak mellet, amely körbe zárta a szikla alatti kis tisztást. Nagyon szépen teltek a napok, eljártunk kirándulni is és esténként tábortüzet gyújtottunk. Már az utolsó hét kezdődött. A tábortűz után takarodót fújtak, lefeküdtünk és hamar elaludtunk. Kis idő telhetett el, amikor arra ébredtünk, hogy riadót trombitálnak. Gyorsan felöltözködtünk és a sátor előtt sorakozva vártuk a táborparancsnokunk parancsát. Bejelentette, hogy ellenség támadta meg a táborunkat ezért minden raj sorba felsorakozik a patak mentén és védi a tábort. Embereket láttunk a túlsó parton ide-oda szaladgálni. Egy kis idő múltán csend lett és lefújták a riadót. Felzaklatottan feküdtünk le és álom nem jött a szemünkre. Egyszer csak azt halottuk, hogy furcsán kezd zúgni az erdő és egyre hangosabban. Majd hatalmas villámlások csapdostak valahol a közelünkben, amit a szikla úgy hangban, mint fényben mindig utánozott. Nagy záporeső következett. Mindnyájan a sátor egyik sarkába bújtunk össze és elkezdtünk imádkozni. Több mint félórát tarthatott a szörnyű idő, nekünk végtelennek tűnt. Meg is fogadtam, csak kerüljek szerencsésen haza, soha többet nem megyek cserkésztáborba. Pár nap múlva csomagoltunk és indultunk haza. Az újvári állomásra úgy este hétre érkeztünk, az én vonatom egy óra múlva indult Párkányba. Úgy éjféltájban érkeztem meg. Az úton minden állomás után állandóan figyeltem, hogy hányan maradnak még a vonaton. Végre megérkeztünk. Rajtam kívül csak a kalauzok szálltak ki. Az állomáson még egy kicsit vártam, hátha valaki mégiscsak jön be a városba, de sajnos senki. Így aztán félve elindultam a vaksötétben a három és fél kilométeres keramiton be a városba. Mindig jobban kezdtem félni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ahogyan én lépkedek, ugyan úgy valaki, lépkedve jön utánam, ha megálltam a lépések zaja is elmaradt. Már kivert a verejték, amikor rájöttem, hogy ezt a zajt a csajkám okozza a hátizsákom tetején. Végre elértem az állomási út azt a részét, ahol voltak már házak és ahonnan már ki volt világítva az út. Itt újból megfogadtam, hogy nekem elegem volt a táborozásból és soha többé nem megyek. Az új iskolaév kezdete előtt egy kicsit gondolkodtam, azután megint jelentkeztem és az óta is mindig, ha lehetett voltam nyáron cserkésztáborban. Fatter Imre, öregcserkész |
